Globális történetírás. Sebastian Conrad bevezetőjéről

Hogyan reprezentálták a kínaiak a világot 1900 körül? Miként nézett ki a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvének globális pillanata? Ezen túlmenően pedig miért is gazdagodtak meg az európaiak, miközben az ázsiaiak nem?

Eleve mit értsünk globális történetíráson, mi is benne az újszerű és miért számít annyira izgalmasnak? Milyen kérdéseket tárgyalnak a globális történetírók és melyek a legjelentősebb műveik? Mit mondhatunk tevékenységük elméleti és módszertani alapjairól?

Aki e kérdésekre szeretne rövid, mégis érdemi és alapos válaszokat kapni, annak Sebastian Conrad Globalgeschichte. Eine Einführung címmel újonnan megjelent könyvénél nem is lehetne megfelelőbbet ajánlani.

A szerző, Sebastian Conrad a romantikus hangzású berlini Szabad Egyetem professzora, a német történész középgeneráció egyik legjelesebb képviselője és Jürgen Osterhammel mellett alighanem a Globalgeschichte legjelentősebb németországi képviselője.

Conrad műve amellett foglal állást, hogy a globális történészek egyik alapvető célja a nemzeti történelmek globális horizontjainak szisztematikus rekonstrukciója. Ezáltal e történészek arra törekednek, hogy következetesen meghaladják a nemzetekre és nemzetállamokra fókuszáló történetírást. Elvetve a kizárólag internalista magyarázati módokat nagy elánnal kutatják a pusztán látszólag külsődleges tényezők, valamint a tágabb kontextusok jelentőségét. Különösen érdeklik őket a társadalmak közötti kapcsolatok és a társadalomfeletti struktúrák, az interakciók és az integrációk történetei. Eközben már régebb óta kutatott témáknak is komoly figyelmet szentelnek: ilyenek például a migráció, a kereskedelem vagy a gyarmatosítás történetei. A globális történetírás tehát egyaránt vonatkozik kutatási tárgyakra és artikulál sajátos perspektívákat.

A globális történetírók ugyanakkor visszautasítják az eurocentrikus nézeteket és a nyugati modernitás diffúziótörténeteit. Legalábbis implicite mindig a globális összefüggésekből indulnak ki. Teszik ezt úgy, hogy markáns figyelmet fordítanak a térbeli kategóriák és a perspektivitás jelentőségére. Különösen érdeklődnek a világ legkülönbözőbb tájainak időbeli szinkronicitása iránt. (A globális történetírók eközben korántsem állítják, hogy minden jelenség esetében perdöntő a globális kontextus, hogy minden mindennel releváns mértékig összefüggésben állt a történelem során.)

Conrad szerint a globális történetírás egyik fő célja pont az interakciók és hálózatok jelentőségének felmérése, a helyi struktúrák összefonódásának időbeli vizsgálata. A legizgalmasabb kérdések pedig épp a globális folyamatok és lokális manifesztációk találkozásaira vonatkoznak, hangsúlyozza.

A globális történetírás legfontosabb tudományos koalíciós partnerei a transznacionális történetírás, a világtörténetírás, és a globalizáció történetei. Conrad szerint a mobilitás, a cirkuláció és a transzferek iránti közös érdeklődés folytán különösen szorosan kötődik a transznacionális történetíráshoz, ugyanakkor, mivel összefonódások és integrációk tanulmányozását jelenti, markánsan eltér a világtörténetírás korábbi trendjeitől. A globalizáció történeteitől pedig utóbbiak teleologikussága, továbbá gyakori Nyugat-centrikus történelemképe is elválasztja. A globális történetírás tudatosítani próbálja, hogy a világképeknek és a világhoz való viszonyulásnak komplex történetük van, továbbá hogy minden globális integrációs kísérlet hatalmi pozíciókat feltételez és kirekesztési mechanizmusokkal jár együtt.

A globális történetírás tisztában van azzal is, hogy viszonylag általánosnak mondható tendenciák ellenére (ilyen maga a globális történetírás szinte globális konjunktúrája is), a történelmet a világ különböző tájain jelenleg is markánsan eltérő módokon értelmezik. Sőt, valójában a globális történetírás kortárs topográfiája is módfelett aszimmetrikus. Kifejezetten forrásigényes tevékenységről van szó, nem meglepő tehát, hogy érdemben elsősorban a világ legfejlettebb részein művelik.

Conrad e téren az angol nyelvű szakirodalom hegemonikus pozíciójára többször is utal, miközben a globális történetírás kontinentális európai (elsősorban németországi) és kelet-ázsiai (elsősorban japán és kínai) elterjedtségére és sikereire is érdemben kitér. Kifejti továbbá, hogy míg az Egyesült Államokban a globális történetírás az időközben lehanyatlott area studies hagyományát sokban folytatni volt képes, bár más eszközökkel és célokkal, Nagy-Britanniában a globális történetírás felfutásakor a birodalmi történetírás helyi formája bizonyult meghatározónak. Ezen túl hangsúlyozza, hogy a globális történetírás környékén a fellendülő regionális kutatások (amilyen Kelet-Ázsia regionális történetének kutatása) és a civilizációs-paradigma is jelentős szerepet kapnak – valamint, hogy vannak, akik e történetírási módot határozottan elutasítják, többek között a muszlim világban. Eközben megemlíti, hogy bár a trasznacionális és globális megközelítésmódok alternatív történetírói ajánlatokként Kelet-Európában is megjelentek már, de csak kevéssé sikerült megingatniuk a nemzeti történetírói mainstreameket.

Conrad értékelése szerint globális történetírás konjunktúrája az elmúlt évtizedekben nem járt azzal, hogy kiszorított volna más megközelítésmódokat. E történetírók más megközelítésmódok elvetése helyett sokszor inkább csak érdemi térbeli kiegészítéseket tettek. Emiatt nem is voltak éles kritikáknak kitéve – és csak elvétve kellett tevékenységüket elméletileg alátámasztaniuk.

Mostanra azonban jelentős kritikák is megfogalmazódtak. Többen felhánytorgatták a makroperspektívák és a másodlagos források használatának elégtelenségét. Conrad külön is hangsúlyozza mennyire fontos, hogy a globális történetíró lokális beágyazodottságokkal is rendelkezzen és új empirikus eredményeket is fel tudjon mutatni. A globális történetírók fogalmi eszközeinek univerzális alkalmazhatóságát (nemzet, modernitás, stb.) szintén érte már számos kritika. E kritikára Conrad szerint többek között a konkrét kapcsolatok kutatása adhat gyakorlati választ. Mások azt nehezményezték, hogy a mobilitás és a cirkuláció jelenségeinek előtérbe állítása nagyban elfedi a hatalmi egyenlőtlenségeket és a gyarmatosítás történeteit. Az eurocentrizmus kritikája e szempontból túl messzire is mehet. Utoljára, de nem utolsó sorban felmerült kritikaként, hogy a kultúrtörténeti érzékenységek, avagy tágabban véve a specifikumok vizsgálatai háttérbe szorultak: a globális történetírás helyenként kifejezetten objektivista és általánosító. Itt is vannak azonban már jelentős kivételek. Lásd többek között Andrew Sartori, Adam McKeown, Christopher L. Hill és Andrew Zimmermann műveit.

Aki ennél is többet szeretne megtudni a globális történetírás alapvetéséről, elméleteiről és paradigmáiról, főbb témáiról és legélesebb vitáiról, annak muszáj lesz belelapozni a könyvbe. Akit viszont inkább a Conrad által különösen méltatott művek érdeklik, most kezdjen el kattintgatni: