Ki akartuk nyitni az ajtót, de a kezünkben maradt a kilincs.
–– Marios Hakkas
A körülöttem élők folyton a Ciprusban nemrégiben kirobbant válságról kérdezgetnek. Én azonban nem úgy látom, hogy ez a válság a derült égből csapott le. Épp ellenkezőleg, olyasminek tekintem, amivel már vagy öt éve együtt élek. Úgyhogy inkább a saját válságomról beszélek, magamról mint a 90-es évek óta tartó európai politika mellékhatásáról, egy olyan korszak termékéről (vagy mementójáról), amely most, úgy tűnik, az utolsókat rúgja.
Abram de Swaan, holland szociológus The European Void (Az európai légüres tér; 2007) című esszéjében az európai projekt „demokratikus deficitjéről” beszél, és azt állítja, hogy az Európai Unió nem teremtette meg a hozzá való európai szférát: gyakorlatilag nincsenek európai egyetemek, európai értelmiségiek, de még csak európai szinten zajló párbeszédek sincsenek. Meglátásom szerint azonban Swaan nem vesz figyelembe, egy fontos, a 90-es években – különösen Európa „peremén” kialakult – trendet, amely napjainkra ugyan már meglehetősen kifulladt, de azért ma még elbiceg.
Az „európai identitás” és a „tudásközösség” ikerpólusára gondolok. Ha az európai integráció első fázisa az intézmények létrehozására és megerősítésére összpontosított, a 90-es években inkább a közös európai identitás megalapozása került az érdeklődés középpontjába. A tagállamok állampolgárainak nemzeti identitásától különböző páneurópai identitás táplálását tekintették az egészséges európai demokrácia és az Európai Unió jövője előfeltételének. Ugyanakkor tanúi voltunk annak is, ahogyan olyan elméletek kialakításába öltek súlyos energiákat, amelyek egyfajta tudásközösség megteremtését célozták, amely aztán kiszorítaná az ipari társadalmat, és abban is közrejátszana, hogy Európa az unió-szerte javuló kognitív készségek révén versenyképesebbé váljon. Mindezt konkrét szakpolitikákra is lefordítottá: kutatási és oktatási programok (Erasmus, Marie Curie képzési program), finanszírozó szervezetek (Európai Kutatási Tanács, Európai Regionális Fejlesztési Alap), európai oktatási intézmények (European University Institute) és doktori programok (európai doktorátus) jöttek létre.
A 90-es évek vége felé, valamint az új évszázad első éveiben Európát biztos, ígéretes kilátásokkal kecsegtető befektetésnek tartották: amikor hallgatóként aggodalmaink támadtak, hogy mit is kutassunk, az Athéni Egyetemen azt tanácsolták a professzoraink, hogy forduljunk Európa felé, és európai kérdéseket tanulmányozzunk. Mint mondták, ez a jövő. És valóban, akkoriban meg is nyílt az európai tanulmányok tanszéke, kezdett testet ölteni az európai eszmény, úgy tűnt, a történelem alakulóban van.
De nem csupán egy tudományos diszciplína formálódott: az emberek is, az a rassz, amelyet Homo europeusnak nevezhetünk. Az egyes emberek a saját szűk, nemzeti kontextusukon kívülre mozdultak, azon kívül éltek. Három-négy különböző akadémiai közegben tanultak, több európai nyelvet beszéltek, és transznacionális, kultúrákon átívelő, komparatív témákon dolgoztak. Az embereknek ez a csoportja nem az egyes nemzetállamokhoz tartozik, hanem a jövő hipotetikus Európájához. Az Európán belüli mobilitást támogató programok valóban igen sikeresek voltak abban, hogy kialakítsák az új európai kutatóközösséget, egy olyan intellektuális elitet, amely képes lerakni az eljövendő Európa kulturális alapjait. Mondhatni, ezek az emberek voltak a jövendő Európa első polgárai.
És miközben a polgárok megteremtődtek, az európai állam, amely otthont adna nekik, nem jött létre; az a közeg, amely elfogadná őket, nem öltött testet. Az európai integráció harmadik fázisa nem teremtette meg a társadalmat, amelyre fölkészített bennünket; helyette gazdasági útra lépett. Minthogy az európai piacok és az európai társadalmi rend, illetve a piacok és a demokrácia közötti hiányzó láncszem folyamatosan nincs jelen, az európai jövő kilátásainak is befellegzett. Az új évezred kezdetétől a politikai szigor a jóléti állam zsugorodásához és a teljes foglalkoztatottság, a szociális biztonság és a kollektív javak alulértékeléséhez vezetett. Az egyetemek fejlesztésének és terjeszkedésének tervét feláldozták a gazdasági versenyképesség és a kisebb volumenű költés oltárán. A munkát irányító új szabály az állások bizonytalansága és a „rugalmasság” lett. Mint Chris Lorenz történész írja, „a kockázatos neoliberális világban a tantestületek tagjainak állása és szociális biztonsága határozottan a múlté”. Az egyetemek manapság kevesebb főállású oktatóval és több szerződéses tanárral működnek; ez utóbbiak munkakörülményeire általában jellemző az alacsonyabb fizetés, a túlóra, a több állás kényszere, az átmenetiség, a bizonytalanság és a féktelen rugalmasság. E – Lorenz találó elnevezése – szerint „tudós nomádok” Európában a „bizonytalan megélhetésűek” közé tartoznak; más szóval ők az európai válság elveszett nemzedékének tudós rétege.
Mi is történt hát a jövendő Európának e korábbi értelmiségi elitjével? Ezek az emberek egy befejezetlen folyamat produktumai. A soha meg nem valósult európai eszmény termékei, az európaizmus kudarcának emberi mementói. Vagyis létrejött az államnélküli európaiak új társadalmi csoportja: fiatal nők és férfiak bújtak ünneplőbe egy soha meg nem kötött házassághoz. És most egyik projekttől a másikig, egyik országból a másikba sodródnak, kezükben mindig utazótáska, és a végső céljuk talán az, hogy egy nap valami más „jövendő Európa” felé indulnak el…
Végül pedig, meglehet, talán csak abból a sajátos szemszögből látom a válságot, amit az jelent, hogy ciprusi vagyok, és közvetlenül a háború után születtem, egy menekült család gyermekeként. Ám mint annak a nemzedéknek a tagja, amelyik megtestesíti az álmot, hogy Ciprus problémája megoldódik, és szükség van békére, biztonságra és jóllétre, nem tehetek mást, mint hogy felfigyelek a szomorú genealógiára, ahogy a menekültlét más formában, de ma is létezik.
Konstantina Zanou